KAFFKAMARGIT
NOVELLÁK
KIADJA
A NYUGAT SZÉPIRODALMISZEMLE
BUDAPEST 1916.-2-
A Nyugat nyomdája,Budapest, IX., Lónyay-utca 18.
Kába kis félmosolyú verőfény ült a házfalakon, kopottas félszegfebruári tavasz-intelem; tán maga is röstellte itt kicsit azembereket bolondítani! Hisznek-e neki megint; mit hozhat a május, anyár? Kinek van kertje, fája, vetése, nyaralója a Hiúz-utcában;mely Budán van bár, de úgy körül épült házzal, sikátorral az utolsóidőben? Mikor Vitoriszék beköltöztek most négy esztendeje ahuszonegybe, az utcai pincébe, – még füves zöld telek voltszemközt; és az olyan vékony jószág, mint Vitoriszné átbujhatott akeritésléceken vadvirágot szedni egy csorba tejesbögrébe. Most mársötét a pince a két nagy bérháztól, de mit csináljon az ember? Nagyhelyiség, száraz és nem stájgeroltak!
Erre gondol Veron és a két barna száraz karja szaporán tereget.Igen, muszáj valami vidítóat gondolni ilyenkor: a házbérről, amelymár fizetve, a ruháról, ami holnapra szárad, a szomszéd pucerájról,mely megbukott hálistennek; a letudott adósságról s az uráról, hogymost megint munkába áll. – Ilyen mindenféle rendeset, mert az embernéha úgy elszomorodik; csak idegességtől kész volna lugot inni. Hatavasz kezdődik mindig is ilyen furcsa változós! – Tavaly aztmondta ilyentájt az urának: „Te, meglátod, hogy egyszer én csakmegindulok menni és megyek és mind futok, amíg látok!“ De tavalyrosszabb volt, mert betegeskedett, klinikára járt, meg Károlykezdett a sörivásra szokni, sok vitába voltak egymással ezen. Mostmár egyre tisztul az életük, az adósság levan, új házaktól ismindig hoznak ruhát. „Vivát Gáribáldi!“ – szerette volna kiáltani,mint apja, -4- a néhai falusi asztalos szokta, ha jól menta munka vagy beszopott kicsit. De nem, még kinevetné az ura odabennaz alkovban!
– Károly, te! Tudod, hogy az a csendőrtiszt is ideküldi a ruháta huszonhétből!
– Melyik? – hangzott az u-alakú helyiség egyik fülkéjéből, azilált ágyról, egy ásításba-nyúlt hang. – Az, aki a doktornénálszobaúr?
– Az! a doktorné új cselédje megszólított. Nagyon szives nő!
– Az a bukjel-frizurás?
– Bukjel… na nézd-a? Hát más nem megfésülködik, hát én nem? – ésmosolyogva csillogtatta meg a hollósötét hajába oly bőven tüzöttüveggyémánt csattokat, fülenfüggőt.
– De olyan csuszpájzostál képe van hozzá!
– Na nézze meg az ember a kis gusztusodat! – nevetett az asszonyés kis szemei, a fényes, fekete cseresznyemagvak felragyogtak.Tetszett neki, hogy a teltarcú nőket nem kedveli az embere! Ő magasovány volt, sötét bőrű s a Hiúz-utca összes pincelakói hitványnakmondták; de a doktorné, akinek mosott, sokszor dicsérgette: „Milyencárt maga Vitoriszné! Milyen csepp keze-lába van! Mint egyhercegnőnek!“ És Vitoriszné ilyenkor mindég elmondta, hogy az apjataníttatni akarta őt, képezdébe járatni, (mint legkisebbet, mert jófeje volt), de meghalt,