MARK TWAIN
FORDÍTOTTA
RÁKOSIJENŐ
A KÉPEKETRAJZOLTA
PÓLYATIBOR
BUDAPEST
AZ ATHENAEUM IRODALMIÉS NYOMDAI RÉSZVÉNYTÁRSULAT KIADÁSA
1921
10481. – Budapest, azAthenaeum r.-t. könyvnyomdája
Az amerikai nagy humoristának ezt a kedves könyvét is én a magamkedvtelésére fordítottam le, valamint egyáltalán azt tartom, hogyminden eredeti munkának és minden fordításnak, ha annak az elsőföltételével akar bírni, hogy jó legyen vagy lehessen, az író sfordító kedvteléséből kell születnie. A legnagyobb kín az anyaságé,de a legnagyobb gyönyör is azzal jár. Amely szerzőnek munkájafáradságát nem édesíti meg munkája gyönyöre: az szerző lehet, denem igazi író. Nekem fordítgatni nem munka volt, hanem pihenés. Megis gyűlt jócskán a fordított művek anyaga az asztalfiában. Ebbőlvaló a Huckleberry Finn is, kit én a szövegbenHakkelberry Finnek írok, valamint egyáltalán az idegen nevekhelyesírását csak a címben tartom meg, a textusban fonetikusan íromát.
Ez a szokásom nem kevés gáncsot hozott már rám, de a gáncs nemtudott eltántorítani elhatározásomtól.
Elvégre én a magyar közönség számára írok. Természetesen, mentülnagyobb, sőt épenséggel a nagy közönség számára.Követelhetem-e épen a magyartól azt, hogy négy-öt európai nyelventudjon írni és olvasni? Aki tud, az a címben megtalálja idegenhelyesírásban a nevet. Aki nem tud, az az idegen ortografiában nemtudom hányféleképen mondja ki a neveket, melyekkel az idegenkönyvben találkozik. -4-
Most jön a főkérdés: mi fontosabb, az-e, hogy az én olvasóm azttudja, miféleképen írja egy idegen ember a maga nevét, vagyazt, hogy voltaképen minek hívják azt az embert?
Angol, francia s más európai olvasóra nézve (kivéve tán anémetet) az idegen helyesírás kérdése nem létezik olyan alakban,mint nálunk. Minket kinevetnek, jobban mondva mi kinevetjük egymástmint tudatlan embereket akkor is, ha hibásan írjuk az idegen nevet(ami számtalanszor megesik rajtunk, ha nem tudjuk jól írni anyelvet) és akkor is, ha hibásan ejtjük ki (ami mégszámtalanabbszor megtörténik). Az angol, a francia leírja anevünket ahogy kapja, de álmában sem jut eszébe másképen olvasni,mint a saját írásjegyeinek értéke szerint. Deák az angolnak Díkvagy Diék, Hegedüs a franciáknak Ézsdusz, Jókai pedig Zsoké. Énegyszer Párisban Munkácsynál ebédeltem egy érdekes társaságban,ahol én voltam az egyetlen ember, aki Munkácsyt Munkácsinakmondottam, de én is csak a második-harmadik fogásig. Ott a micsodálatos szép és nagy festőművészünk mindenki számára csakMönkakszi volt. Ott is elgondoltam, ha Párisban Munkácsymagát Mouncatchy-nak írta volna, mindenki tudta volna, minekhívják a tüneményes magyart. Igy ha mi beszélünk róla, akkor afrancia nem ismer rá, ha a francia beszél róla, akkor mi nemsejtjük, hogy kiről van a szó.
Van ennek a kérdésnek még sok ágaboga, mert ez a nemzeti önérzetkérdése is, a magunk magyar nyelve szuverenitása kérdése (vagy jobbha souveraine-itást írok?), kérdése annak, hogy ránk nézve a minyelvünk, a mi helyesírásunk, a mi